Bodor Miklós
László. Tizenhárom éves voltam.
Tizenhárom
éves voltam. Hetedikbe jártam .Ültem az iskola
előtti korláton, lógattam a lábam.
Szakkörre mentem, korán érkeztem.
Az
én időmben nem voltak vegyes osztályok. Iskolánk
épületének bal oldala a fiúk, jobb oldala a
lányok idomítására szolgált.
Nagyjából középütt üvegezett
deszkafallal elválasztva. Külön tantestülettel,
igazgatóval. Csak a negyedik emelet volt teljesen a
lányoké.
Unatkoztam. Ez akkoriban veszélyes
állapot volt.
Unalmam
elűzése néha iszonyú nagy stikliket
eredményezett.
Vártam
a többi szakköri tagot.
Nézegettem a lányiskola
kapuján ki-be járó lányokat.
Mellém
horgonyzott le két nyolcadikos fiú.
Egyik
lányról, aki felénk haladt az egyik
vaskos-népiesen megjegyezte, hogy milyen kapcsolatba
szeretne kerülni vele.
Csinos
volt a csitri.
Nekem elszállt az unalmam.
Eldöntöttem,
hogy a két nagyobb fiút ugratni fogom.
Amikor
a kislány odaért, rámosolyogtam, köszöntem
neki. A lányka meglepetten visszaköszönt. Azelőtt
soha nem láttuk egymást.
-Te ismered?- kérdezte
a nagyobbik
- Persze. A nővérem. -feleltem nagy
komolyan
A
fiúk megsemmisültek.
-
Ez gáz!- suttogta a társának
A
két lakli a bokájáig vörösödött.
Rövidesen
két osztálytársam érkezett.
A
lányiskolából újabb "hölgy"
érkezett.
A két kamasz újra kifejezte
tetszését, ugyanolyan ordenáré módon.
Ezt akkoriban a férfiasság csalhatatlan
megnyilvánulásaként értékeltük.
A
lányokat még lenéztük, de már
néztük…
Vérszemet
kaptam. Megismételtem az előbbi mutatványt.
Ez
a kislány is viszonozta a köszöntést.
A
két elképedt kölyök döbbenten rám
meredt.
-Ez is a testvéred?
Bólintottam, de
sajnos a két osztálytársam egyike, aki jól
ismert, mutáló hangon felordított:
- Nincs is
testvéred!
Olyan nevetés tört ki belőlünk,
hogy az épület sarkában senyvedő
madárcseresznye ágáról rémülten
rebbentek el a félig érett bogyókat szemezgető
galambok.
A két lakli nekem akart esni, de az egy év
korkülönbség kevesebbet nyomott a javukra, mint az
egy fő túlerő, a mi részünkről!
A
két srác is lehiggadt, egész jó barátok
lettünk.
Másnap
már a saját osztálytársaiknak ők
mesélték vidáman, hogy milyen jól
felültettem őket.
Minden esetre, ha szembe jött egy
leányzó nyomatékosan figyelmeztettek, hogy ha az
is a húgom volna, akkor felpofoznak, még ha az
osztályfőnök jönne is szembe velünk.
Ősszel
tánciskolát szerveztek a két iskola tanárai.
Már
jóideje tapostuk a lányok lábát, az
alapvető táncok lépéseit ismertük,
egy-egy félórányi időre szabad tánc
műsor volt a program.
Hölgyválaszt
hirdetett a tánctanár.
Álltam
ártatlan gyanútlanul a majom szigeten néhányad
magammal.
Rémülten
látom ám, hogy felém tart egy lány!
Megállt előttem, lehelletnyi meghajlással,
előírásosan felkért. Megizzadt az üstököm,
zavaromban a saját lábamban akartam hasra esni.
Az
odébb ácsorgó nyolcadikosok pukkadoztak a
röhögéstől…
Aztán
oldódott a zavarom. Néztem a szemébe. Nagyon
szép szemei voltak, és a tekintete feledtette korábbi
zavarodottságomat. Eltűnt a zsúfolt, kavargó
terem. Csak a Herkulesfürdői emlék zenéje, és
mi ketten léteztünk.
Szinte
egész este egymással táncoltunk. Ha valaki
lekérte, arra horgasan néztem, láthatóan
ő is neheztelt új partnerére. Közben a lány
is keresett szemével, bíztatóan, és alig
vártam, hogy valaki más kérje le, hogy újra
visszakérhessem.
Óra
után hazakísértem a kislányt.
Szerettem
volna megfogni a kezét, de nem mertem.
-Első
nap, meg minden. Még ad egy pofont, és otthagy!-
gondoltam
El akartunk búcsúzni egy puszival, de
feltűnt mögöttünk az egyik lóvá
tett nyolcadikos.
-Ácsi! - mondta.
-Elég, ha
kezet fogtok. Ő ugyanis nekem tényleg a húgom.
Aztán
vállával megtaszajtott miheztartás végett,
míg belépett a kapun.
-Nnnnna!
Egy puszit engedélyezek.- szólt vissza kegyesen a válla
felett
-Mire
felérek, az ajtóig, érj utól! Különben
apu jön le érted.– szólt még a
húgához, aztán eltűnt a lépcső
fordulójában.
Abból
a táncból hamvas gyerekszerelem lett. Iskola után,
az uszodából, edzésről jövet
találkozgattunk. A lányka még be is iratkozott
az egyik kis egyesületbe.
Kijártuk
az általános iskolát. Mindketten máshová
iratkoztunk be gimnáziumba.
Nehezebb
volt az időt egyeztetni. Elmaradtunk egymás mellől.
Harag nélkül.
Azóta
évek teltek hosszú sorban.
Mi
el is költöztünk a város másik végébe.
A
puszi melegét más puszik, csókok feledtették.
A
régi diákcsínyt is rég elfelejtettem.
Így,
januárban a vadászjegy megújítása
miatt, a környéken lévő irodába
igyekezve arra járok.
A
hajdani játszótér alatti mélygarázsból
jöttem fel.
A
park járókelői között egy korombéli,
jó karban lévő asszonyra lettem figyelmes.
Két-három év körüli kislányt
próbált elterelni egy tócsa mellől. A baba
mindenáron bele akart tapicskolni a pocsolyába.
Határozott kis teremtés volt. Tudta mit akar, és
tudott küzdeni az elképzeléséért.
Nyivákolva erőlködött, hogy nyakig fröcskölje
magát, meg a vele birkózó asszonyt.
Én
ilyenkor egy kicsit mindig a gyereknek szurkolok, kivéve, ha a
saját unokámmal kell megvívnom…
Most
is kaján vigyorral néztem a mérkőzést.
Közben
azért nem csak a gyereket néztem, hanem a nőt is,
aki elszántan küzdött a tökmaggal, mégsem
gorombán.
Nem
mai csirke, de még azért jól néz ki!-
gondoltam
Aztán
ahogy az arcára pillantottam, valami sejtésem támadt.
Végül összeakadt a szemünk. Arckifejezésemen
még ott volt, hogy a harcban a kicsinek szurkolok.
Némi
haraggal nézett vissza, de egyszersmind büszkén
is. Azok a szemek egyszerre nagyon ismerősek lettek.
Felhangzott
bennem a réges rég elhullámzott keringő
dallama..
Ösztönösen,
hangosan kimondtam a nevét!
Gyorsan
lapozott az emlékei között. Ő is nevemet
mondta, kérdő hangsúllyal.
A
lányod? –kérdeztem, pedig tudtam, hogy majdnem
lehetetlen.
Mindig
úr voltál!- szólt kacéran, és
felnevetett
Köszönöm,
hogy kinézed belőlem, de nem a kislányom.
Persze,
hogy az unokám. A negyedik!- húzta ki magát
némi gőggel
Mindenki
jól érezte magát. Mi találkozásnak
örültünk, a picilánynak pedig , mert a nagymama
ellenállása egy másodperc-töredéknyire
megtört, sikerült a pocséta közepébe
taposni!
Megbeszéltük,
hogy elintézem a dolgom, ami kis szerencsével nem tart
soká, aztán beülünk egy kávéra,
a prücsöknek pedig egy szelet tortára,
őszibarack-szörpre. A cukrászdába, az
örökmécses előtt, ami csodaképpen még
ma is megvan. Nem lett belőle Akármilyen Bank, vagy bármi
más.
Hamar
végeztem a dolgommal.
- Úgyse lesznek ott!-
hitetlenkedtem, mégis arra indultam az Aulich utcában
Találkoztunk.
Karcsival
mi van,- kérdeztem bátyjára, miközben
kávémat kevergettem
Tavaly
temettük.
A
szíve vitte el. Semmi nem volt neki elég! Szép
házat vettek. A gyerekeik, három született náluk,
mind ki lett stafírozva, mindenük megvolt, de úgy
érezte, neki még mindig hajtani kell!
Visszaemlékező
lett a szeme tükre. A gyász mellett némi vidám
fénnyel:
-
„Akkoriban” mocsokul visszaélt a titkunkkal a
nyavalyás! Sokszor megzsarolt, hogy beárul apámnál,
a találkozásainkról. Ilyenkor galádul
megzabálta a felajánlott mogyorós
csoki-részemet.
Igazi
testvérek később lettünk. Mikor családot
alapítottunk. Én előbb, ő mikor végzett,
és a saját talpára állhatott.
Mindig
dolgozott!
Elfáradt,
de nem hitte el. Könyörögtünk neki, hogy álljon
le. A harmadik infarktus vitte el.
Te,
hogy vagy? Mi lett veled?
Kösz,
jól vagyok.
Érettségi
után egyetemre mentem, de nem fejeztem be. Férjhez
mentem. Már harminc éve. A férjem jó
ember.
Lett
három gyerekünk. Felneveltük őket. Kettő
diplomás. Egyik tanár, másik mérnök.
A lányom – ő az anyja neki - nézett a sütit
majszoló maszatos pici lányra, közgazdasági
technikumba járt. Most könyveli egy csomó ember
adóügyeit.
Mindhárom
gyerekünk családos.
Most
már jobban ráérek.
Pásztorolom
az éppen náthás unokát. Most ő a
soros.
Néha,
amikor látom a neved egy-egy kép, vagy cikk alatt az
újságban, interneten, eszembe jut a talpraesett
kiskölyök. Aki felültette a bátyámat. A
bátyámat, aki olyan volt, mint egy haramia vezér.
Néha
röhögtünk ám rajtad, amikor nem merted megfogni
a kezem. Pedig mennyire erőlködtem, hogy össze
verődjenek, ahogy mentünk egymás mellett.
- Nagy mamlasz voltál,
ami azt illeti! –
Mikor velem találkoztál
mindig piros füllel esetlenkedtél.- mondta a képembe
szemtelen mosollyal
Találkoztál
volna velem, egy-két évvel később! Nem
voltam később esetlen.- vigyorogtam rá.
Jobb
így!- felelt.
Akkor,
talán most nem így ülnénk itt.- mondta.
Igazat
adtam neki.
Azon
kaptam magam, hogy vissza pörögtem az időben. A
presszó kényelmetlen székén egy
ügyefogyott, tizenéves pirosfülű kamasz ült
egy bakfissal szemben.
Beszélt
oldottan, igaz barátként. Én csak hallgattam,
örömmel. Mert amilyen hófehéren tiszta,
becsületes volt a kapcsolatunk az első kölyökszerelem
idején, úgy tudtunk most minden hátsó
gondolat nélkül, régi barátokként
együtt lenni. Átmenetileg fel elevnült régi
érzéseink nem sértették senki érdekeit,
érzelmeit..
Más-más
házasságban élve, mégis bűntudat
nélkül. Kettesben. Az unokája volt a garde
dameunk.
Én
is elmondtam magamról, amit érdemes volt.
Megittuk
kávénkat. Unokája arcocskájáról
gyakorlott kézzel ledörgölte a csoki mázat.
Aztán
elköszöntünk.
Bátyja
már nem lephetett meg, mégis puszi nélkül
búcsúztunk. Neki a férje, nekem a feleségem
állott a hátunk megett…
Meg
a tiszta életünk.
Hazafelé
a dugókban vergődve, kátyúkon döcögve
azon gondolkodtam, hogy az ilyen emlékek miatt volt érdemes
végigélni, át - meg átharcolni ezt a
nyavalyás életet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése